Legutóbb 5 éve gondoltam rá ennyit. Azóta észrevétlenül 15-re szaporodott a nélküle eltöltött évek száma, életem fele. Felnőttem rögtön, ott abban a pillanatban. Idézve egy gondolatot 2012-ből:
"A bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok. Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott az apám. És új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál."
Most így hirtelen nem is jönnek a szavak, emlékezem ...
